A világ önmaga ellentmondásába fog összeomlani.

Az elmúlt napokban számtalan könyvet olvastam, kerestem az élet értelmét, a gyógyírt. És semmi másra nem akadtam, csak még több kérdésre. Az egyik könyvben egy férfi vallott arról, hogy mennyire szerencsés, mert az ikerlángjával élhet "a múlt érzelmi terheitől mentes" kapcsolatban. Engem ez a félmondat eléggé elgondolkodtatott. 

Hogyan lehetséges a múlt érzelmi terheitől mentes életet élni? 

Sikerül feldolgozni minden múltbéli traumát és sérelmet, vagy az egyszerűbb módot választják, az elfojtást? Más lehetséges út ugyanis az eddigi ismeretek szerint nincs. A múltadból építkezik a jelen, és ebből épül a jövő. Ha nem nézel a múltbeli traumáid szemébe és nem próbálod meg kioltani őket, akkor azok újra és újra mérgezni fognak.

Persze, élhetsz úgy, hogy amúgy nem is haragszom az anyámra, amiért majdnem meghaltam miatta, nevezheted te ezt megbocsátásnak, csak akkor nem felejtenéd el zsigerből mindig a születésnapját. Élhetünk elfojtásban, amikor nem akarjuk beismerni, hogy igenis, vannak még elevenen lüktető sebek a szívünkön.

És itt kezdtem el gondolkodni: vajon ekkor nem élhet jó életet az ember? Hiszen nincsenek problémák, tépelődések, magunkra reflektálások. Él az ember, mint egy robot, és igen kielégítő életet lehet így leélni. Számtalan embert ismerek én magam is, akik ha boldognak nem is, de megelégedettnek tartják magukat ilyen létállapotban.

Aztán persze ott van Isten vicce, a tudatalatti, aki akkor is teret követel magának, ha bedugjuk a fejünket a homokba és nem nézünk se jobbra, se balra. Mert dühös leszel attól a mondattól, mert akadni fogsz egy problémán, mert megbetegíti magát a szervezeted egy szituáció miatt, rémálmaid lesznek és nyomni fog a mellkasod. Homokba dugott fejjel nem tudod majd, ezek minek a jelei, de a tökéletesre hazudott életed faláról mállani kezd a mindent eltakaró virágos tapéta.

Aztán persze ott a másik út, hogy újra és újra letépem a varrt a sebről, kapirgálom és tisztítgatom, újra és újra fájdalmat okozva magamnak. De ebben benne van a remény, hogy a fekély végül kitisztul és beheged. Nem múlik el nyomtalanul, ott marad örökre mementóként a jel. De már nem fog minden nappal újra kifakadni. Csak ez idő. Rengeteg idő.

Elvárások

Ez az ikerlángos csóka arról is beszélt, hogy 267 (!) pontban foglalta össze, milyen társra vágyik és láss csodát, azt vonzotta be. Érdekes elvárásai is voltak ebben a 267 pontban, de legalább őszintén le merte írni, ő VALÓJÁBAN mire is vágyik. 

És ez két dologra világított rá: 1. még a saját vágyainkat se merjük bevallani, mert egy hang mindig ott motoszkál, hogy "hú, ez túl nagy", vagy "ez azért túlzás", vagy "ez az életben nem jöhet be". És végül lebeszéljük magunkat a saját vágyainkról.
2. Szeretek ezzel a hasonlattal élni, de ha én egy fehér Mercedesre vágyom, és a sors ad nekem egy fehér BMW-t, akkor én azt nem fogom elfogadni, mert az nem egy fehér Mercedes. Persze, ha ragaszkodom a 267 ponthoz. Nem azt mondom, hogy mindent fel kell adni és elvárások nélkül élni, de azért tudni kell, meddig lehet engedni a 267 pontból. Lehet 244 stimmel és akkor azért szerintem az már nem egy rossz arány. Persze prioritásokat kell felállítani, mi az, amiből egy jottányit sem lehet engedni. Mert valljuk be, az szinte édesmindegy, hogy jobb kezes vagy bal, hogy kék a szeme vagy barna, ha a szíve és az esze a helyén van.

És itt jön az utolsó ellentmondás, amin már nem is csak elgondolkodtam, de fel is háborított. Van a Facebookon egy nő, aki mindenféle tanulás nélkül coachként tekint magára, osztja az észt, csoportokat vezet és elmondja, hogy mindenkinek bántalmazó és nárcisztikus az anyja, és nem, nem lehet kivétel, a tiéd is az volt, kész, vége, pont. Na, ő írta ki nemrég egy posztjában, hogy "el kell engedni minden elvárást, a másik és önmagunk felé is".

Tessék? Ne várjak el semmit önmagamtól vagy a másiktól? Akkor mivel leszek több, mint egy páfrány? Ha nincsenek elvárások, mi sarkall majd a fejlődésre? Az alakulásra? Az önmagamra reflektálásra? Akkor csak élek bele a nagyvilágba, mint egy növény, aztán majd lesz valami. Még azt se mondhatom, hogy hát ilyen vagyok, fogadjanak el így, hiszen már ez is egy elvárás.

Persze, ő is jött azzal, hogy mennyi nőt ismer, aki 195 centi alatt nem hajlandó pasikkal ismerkedni és hogy ezt az elvárást el kellene engedni. Zsigerből válaszolva azt mondom, igaza van, ez nettó hülyeség, miért ne lehetne egy 180 centis is tökéletes. De aztán ott a kérdés: ki vagyok én, hogy megmondjam, hogy az ő vágya és álma hülyeség? Ha neki az a vágya, hogy ő egy 195 centis férfival akar lenni, akkor csak csinálja. Nem kell lemondani mindenről, csak mert lehetetlennek tűnik. 

Szóval kérdések kérdések hátán. Aztán már azon is eltűnődtem, mi lenne, ha ennyire nem lennék píszí, ha az érmének mindig csak egy oldalát nézném. Nem lenne boldogabb akkor az életem?

Nos, erre a kérdésre a létezésemmel válaszolok.