Azt hiszem, vannak pillanatok, amikor az ember fejében túl sok a gondolat ahhoz, hogy egyet meg tudjon ragadni. Olyankor teljes paradox módon olyan, mintha üres lenne a fejünk, hiszen nem tud testet ölteni sem a félelem, sem a szikrázó páncélú lovag.

Olyan régóta készültem leülni és leírni, mit gondolok, számba venni a terveket és álmokat, aztán csak halogattam őket. A teendőinket is határidőkhöz kötjük, ahogy az álmainkat is. Örökös csapdában vergődünk és próbáljuk mentegetni magunk. Majd leírom, mire vágyok szilveszterkor. Majd számot vetek magammal újévkor. Majd elkezdek randizni, ha lefogyok (mondjuk ezt egy fél tepsi süteménnyel a szánkban). Felmentések, kifogások és elszalad mellettünk az élet.

Most néztem meg egy romantikus kis limonádét, és bár mindenki lenézi ezeket, ebben a gyönyörű tájakon kívül voltak megszívlelendő gondolatok is. Nyilván mindet nem tudom felidézni, film közben még gondolkodtam is, hogy jegyzetelni kellene, de aztán persze cikinek éreztem. Az egyik az volt, hogy ne turisták legyünk, hanem utazók. A turista el akar menekülni az élete elől, az utazó meg akarja tapasztalni azt. Legyünk nyitottak az új lehetőségek előtt, és akkor csodálkozni fogunk, hova vezet az élet minket. Hogy mennyire hajlamosak vagyunk a kényelmeset választani az izgalmas, ám munkás dolog helyett. Hogy nem elveszve vagyunk, csak nem ott vagyunk, ahol lennünk kell.

És amúgy ez nagyon igaz. Mindegyik. Olykor csak futunk az életünk elől, ahelyett, hogy belevetnénk magunkat. Maradunk a rossz kapcsolatokban, a rossz munkahelyen, mert ezt már ismerjük, tudjuk milyen, nem vagyunk boldogok, de máshol rosszabb lenne. Miközben ki tudja? Lehet ha elhagynánk a komfortzónánkat, egy teljesebb, színesebb világ tárulna elénk.

Az egyik reklámban a nagymama felteszi a kérdést az unokájának, hogy boldog-e. És ez a kérdés elég mély kérdés, már, ha az ember egyáltalán belegondol. Megkérdeztem ezt valakitől, akivel aztán elkezdtem volna egy játékot, hogy mondjon 5 dolgot, ami boldoggá tenné, de elég hamar kudarcba fulladt a kommunikáció, nem akart rá válaszolni. Hát na, van, amit az ember a párjával meg a barátaival megbeszél, egy ismerőssel meg nem. Még csak a haverzónát se értem el. :D van ilyen, na.

De legalább arra késztetett, hogy elkezdjek gondolkodni azon, miket akarok megvalósítani jövőre vagy hosszabb távon, ha úgy tetszik, mit fogadok meg magamnak. Hogy számba vegyem az áldásaimat, a vágyaimat és azt, mi tesz és tenne boldoggá. 

Összeírom őket, mert van jó pár.

Oly sok mindent kellene bevallanom. Éppen ezért leginkább kerülöm a párbeszédet önmagammal. Halogatni, szőnyeg alá söpörni mindig egyszerűbb a dolgokat. 

A napokban megkérdezték tőlem, mi az életcélom, amire én gondolkodás nélkül rávágtam: boldog lenni. Azóta persze nem hagy nyugodni a kérdés, valójában ez cél-e vagy csak eszköz, útitárs az élet sodrásában, vagy végállomás. Azt hiszem, kicsit minden igaz.

Ma ahogy sétáltunk Wilsonnal, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy rét közepén állunk, a teljes némaságban és egyedüllétben. Csak ő volt és én, és valami olyan béke és hála szállt meg, amelyet még Hemingway sem tudna jellemezni. Nem érdekelt, hogy mocskos a ruhám, zilált a hajam, a vizes földön ülve viháncoltam életem örök szerelmével. Mert akkor, abban a tökéletesen örök pillanatban csak ő volt és én és a biztos tudat, hogy mi bizony szeretjük egymást.

Beteg (nincs hónap, hogy nyugodt lehetnék), de az enyém. És minden nyűgjével, bajával, fáradtságával minden idegsejtem legutolsó rezdüléséig az enyém. Ezt tüzes késsel a szívembe vésték, és nincs isteni és emberi akarat, ami ezen bárhogy is változtathatna.

És igen, amikor hajnal 3-kor újrakötözöm, kenem és csókolom, mindig eszembe jut, hogy engem félre dobtak, mert "sérült vagyok". És mindig újra és újra fellobban bennem a düh, hogy de az igaz érzelmek és igaz emberek odaállnak melléd a bajban is és nem a sérüléseid ELLENÉRE szeretnek, hanem a sérüléseid miatt. Mert így vagy az, aki vagy, kitörölhetetlenül és megmásíthatatlanul az egyetlen, akiért érdemes odaállni és kisimítani a szívedből a repedéseket.

Azt hiszem, az igaz szerelmeket hosszan kell gyászolni. Minden nap belehalni kicsit, minden nap hazudni magunknak, hogy elmúlt, már nem számít, minden nap megfogadni, hogy többé nem leszünk szánalmasak. Minden este úgy lefeküdni, hogy "most már elég lesz", minden reggel azt mantrázni, hogy ez lesz az a nap, amikor már minden mindegy.

És minden nap rá kell döbbenni: nem akarok úgy élni, hogy már minden mindegy. Igenis, érezni akarom a fájdalmat, mert ez jelenti azt, hogy egyszer szerettem, mindenem odaadva, igazán és szívből, lemeztelenedve és megszégyenülve, de szerettem. 

Kintsugi. A japánok arannyal vonják be a töréseket és repedéseket. Hát büszkén vállalom, hogy az én szívemen is rengeteg repedés fut végig. Mindegyik egy-egy harcom jelképe. Annak jelképe, hogy TÚLÉLTEM. Túléltem az alkoholista apám; a drogos-alkoholista, szó szerint az életemre törő testvérem; az anyám, aki soha nem látott engem, mert mindene a testvérem volt, ezért sem érzelmeket, se figyelmet nem kaptam; az érzelmileg a jégnél is hidegebb nagyanyám. Szerelmet, aki azt mondta, szégyell engem, mert meghíztam; még nagyobb szerelmet, aki a hátam mögött az unokatestvéremmel dugott; az (eddig) igaz szerelmet, aki mindig mást választott helyettem, mert "unja a sérüléseim". Túléltem betegségeket, magamra maradást, meghalni vágyást, önutálatot, annak a bizonyosságnak az érzését, hogy engem nem lehet szeretni, hogy én sosem leszek elég senkinek. 

Túléltem. És most aranyban szikrázik a szívem.

Elmúlt.

Egyszer csak fekszel az ágyban, és átfut rajtad a szó borzongató ereje: elmúlt. Keresed magadban az indulatokat, teszteled magad, mondván, "visszament Évához", de már nincs a gyomorszorító érzés. Elmúlt. Most már azt mondod, jól tette, vele legalább boldog lesz.

Nemrégiben olvastam valahol, hogy az elengedés akkor történik meg, amikor a közös életetek filmjét már megelégedéssel tudod végignézni. Nem haraggal, nem fájdalommal. És nagyon sokáig vártam erre. Nem is arra, hogy a megelégedés jöjjön, hanem hogy egyáltalán a szép dolgok tudjanak pörögni az agyamban. Mert nem voltak szép emlékeim. 

Csak az volt, hogy ne fotózzam Párizsban, mert róla Éva éppen elég képet csinált. Vagy a levelek, amiket Mónikának írt, hogy őt csakis Mónika érdekelné, mert számára ő a biztonság, a katarzis és a vágy. (Ez utóbbi még mindig rettenetesen fáj, pedig ekkor még nem is az én párom volt)

Elmúlt. És ezzel együtt megjött a bizonyosság, hogy mi nem tudtuk jól szeretni a másikat. Tegnap este a régi telefonomban böngésztem a képeket, és van egy-kettő üzenetváltás abból az időből, amikor még csak ismerkedtünk. És szíven ütött a kérdés, vajon hova tűnt az a könnyedség, a huncutság, az utalgatások, a játékosság a kapcsolatból. Az üzenetek olvasása közben szinte éreztem a napsugarat, az örömöt, ami áradt azokból az üzenetekből, és bár megmaradtunk volna annak a játékos fiúnak és annak a bohókás kislánynak, akik azokban az üzenetekben voltunk.

De mindent bemocskoltunk. Nem tudott teljes szívével engem választani, amiért én igyekeztem büntetni. Ideig-óráig voltunk boldogok, mert a volt női folyton ott ültek a vállunkon. A dunaparti randinkon Éva hívta. A közös filmnézés közben Andi kereste. Az estébe nyúló beszélgetés közben Mónika hívta a lánybúcsújáról. Sosem voltam csak én. Sosem választott igazán engem.

De én se szerettem jól. Azt is olvastam, hogy aki jól szeret, az a másik legnagyobb rajongója. Aki veled együtt örül a sikereidnek, drukkol és inspirál. Egy ideig ezt szerintem jól csináltam. Aztán a célban elbuktam. Kiadták a könyvét, és a bemutatóra elhívott. De az az egész nap el volt átkozva. Elvitt a rendezvényre, majd ott hagyott egyedül ülni egy asztalnál. Nem mutatott be senkinek, nem engedte, hogy ott álljak mellette. Mondjuk ki, leültette Babyt a sarokba. És engem ez végtelenül megalázott. Még ha nem is ismersz senkit a teremben, biodíszletként csak ott állhattál volna a párod mellett. Ha engedte volna... De nem engedte.

De akkor, aznap este neki kellett volna örülni. Hogy lépett egy nagyot, maradandót alkotott és talán kitárt más ajtókat is. És bár az ő egója ne sértette volna az enyémet... Nem tudtam akkor jól szeretni.

Mondjuk ő se volt sose az én rajongóm, szerinte nem munka, amit csinálok, csak Ctrl+C, Ctrl+V, ennyire degradált, ennyi voltam én neki. Kár, hogy ebből kapja ő a fizetését...

Az elengedés akkor történik, amikor megelégedéssel tudod nézni életetek filmjét. De az igazság az, hogy vannak olyan filmek, amik csontig hatolóan fájnak. És nincs ezzel sem semmi baj. Vannak rossz kapcsolatok. És ilyeneknél nem kell szépíteni a múltat. Hanem ki kell mondani: ez egy rossz, bántó és megalázó kapcsolat volt. Szar embert választottam ki a tengerből. Előfordult már ilyen másokkal is. És velem is. Nem szabad tovább mentegetni sem őt, sem önmagunkat. Ez nem egy "de jó is lehetett volna" kapcsolat volt. 

Nem. Ez egy nagyon jó lecke volt. Átadtam magam életemben először teljesen, minden sérülést, minden hibát felfedve. Ő megrettent attól, amit látott. Nem volt elég erős ahhoz, hogy mellettem maradjon a gyógyulás során. Hát keresni kell valaki mást, aki képes lesz a kezemet fogni.

Elmúlt. És végre szabad vagyok.

A világ önmaga ellentmondásába fog összeomlani.

Az elmúlt napokban számtalan könyvet olvastam, kerestem az élet értelmét, a gyógyírt. És semmi másra nem akadtam, csak még több kérdésre. Az egyik könyvben egy férfi vallott arról, hogy mennyire szerencsés, mert az ikerlángjával élhet "a múlt érzelmi terheitől mentes" kapcsolatban. Engem ez a félmondat eléggé elgondolkodtatott. 

Hogyan lehetséges a múlt érzelmi terheitől mentes életet élni? 

Sikerül feldolgozni minden múltbéli traumát és sérelmet, vagy az egyszerűbb módot választják, az elfojtást? Más lehetséges út ugyanis az eddigi ismeretek szerint nincs. A múltadból építkezik a jelen, és ebből épül a jövő. Ha nem nézel a múltbeli traumáid szemébe és nem próbálod meg kioltani őket, akkor azok újra és újra mérgezni fognak.

Persze, élhetsz úgy, hogy amúgy nem is haragszom az anyámra, amiért majdnem meghaltam miatta, nevezheted te ezt megbocsátásnak, csak akkor nem felejtenéd el zsigerből mindig a születésnapját. Élhetünk elfojtásban, amikor nem akarjuk beismerni, hogy igenis, vannak még elevenen lüktető sebek a szívünkön.

És itt kezdtem el gondolkodni: vajon ekkor nem élhet jó életet az ember? Hiszen nincsenek problémák, tépelődések, magunkra reflektálások. Él az ember, mint egy robot, és igen kielégítő életet lehet így leélni. Számtalan embert ismerek én magam is, akik ha boldognak nem is, de megelégedettnek tartják magukat ilyen létállapotban.

Aztán persze ott van Isten vicce, a tudatalatti, aki akkor is teret követel magának, ha bedugjuk a fejünket a homokba és nem nézünk se jobbra, se balra. Mert dühös leszel attól a mondattól, mert akadni fogsz egy problémán, mert megbetegíti magát a szervezeted egy szituáció miatt, rémálmaid lesznek és nyomni fog a mellkasod. Homokba dugott fejjel nem tudod majd, ezek minek a jelei, de a tökéletesre hazudott életed faláról mállani kezd a mindent eltakaró virágos tapéta.

Aztán persze ott a másik út, hogy újra és újra letépem a varrt a sebről, kapirgálom és tisztítgatom, újra és újra fájdalmat okozva magamnak. De ebben benne van a remény, hogy a fekély végül kitisztul és beheged. Nem múlik el nyomtalanul, ott marad örökre mementóként a jel. De már nem fog minden nappal újra kifakadni. Csak ez idő. Rengeteg idő.

Elvárások

Ez az ikerlángos csóka arról is beszélt, hogy 267 (!) pontban foglalta össze, milyen társra vágyik és láss csodát, azt vonzotta be. Érdekes elvárásai is voltak ebben a 267 pontban, de legalább őszintén le merte írni, ő VALÓJÁBAN mire is vágyik. 

És ez két dologra világított rá: 1. még a saját vágyainkat se merjük bevallani, mert egy hang mindig ott motoszkál, hogy "hú, ez túl nagy", vagy "ez azért túlzás", vagy "ez az életben nem jöhet be". És végül lebeszéljük magunkat a saját vágyainkról.
2. Szeretek ezzel a hasonlattal élni, de ha én egy fehér Mercedesre vágyom, és a sors ad nekem egy fehér BMW-t, akkor én azt nem fogom elfogadni, mert az nem egy fehér Mercedes. Persze, ha ragaszkodom a 267 ponthoz. Nem azt mondom, hogy mindent fel kell adni és elvárások nélkül élni, de azért tudni kell, meddig lehet engedni a 267 pontból. Lehet 244 stimmel és akkor azért szerintem az már nem egy rossz arány. Persze prioritásokat kell felállítani, mi az, amiből egy jottányit sem lehet engedni. Mert valljuk be, az szinte édesmindegy, hogy jobb kezes vagy bal, hogy kék a szeme vagy barna, ha a szíve és az esze a helyén van.

És itt jön az utolsó ellentmondás, amin már nem is csak elgondolkodtam, de fel is háborított. Van a Facebookon egy nő, aki mindenféle tanulás nélkül coachként tekint magára, osztja az észt, csoportokat vezet és elmondja, hogy mindenkinek bántalmazó és nárcisztikus az anyja, és nem, nem lehet kivétel, a tiéd is az volt, kész, vége, pont. Na, ő írta ki nemrég egy posztjában, hogy "el kell engedni minden elvárást, a másik és önmagunk felé is".

Tessék? Ne várjak el semmit önmagamtól vagy a másiktól? Akkor mivel leszek több, mint egy páfrány? Ha nincsenek elvárások, mi sarkall majd a fejlődésre? Az alakulásra? Az önmagamra reflektálásra? Akkor csak élek bele a nagyvilágba, mint egy növény, aztán majd lesz valami. Még azt se mondhatom, hogy hát ilyen vagyok, fogadjanak el így, hiszen már ez is egy elvárás.

Persze, ő is jött azzal, hogy mennyi nőt ismer, aki 195 centi alatt nem hajlandó pasikkal ismerkedni és hogy ezt az elvárást el kellene engedni. Zsigerből válaszolva azt mondom, igaza van, ez nettó hülyeség, miért ne lehetne egy 180 centis is tökéletes. De aztán ott a kérdés: ki vagyok én, hogy megmondjam, hogy az ő vágya és álma hülyeség? Ha neki az a vágya, hogy ő egy 195 centis férfival akar lenni, akkor csak csinálja. Nem kell lemondani mindenről, csak mert lehetetlennek tűnik. 

Szóval kérdések kérdések hátán. Aztán már azon is eltűnődtem, mi lenne, ha ennyire nem lennék píszí, ha az érmének mindig csak egy oldalát nézném. Nem lenne boldogabb akkor az életem?

Nos, erre a kérdésre a létezésemmel válaszolok.

Pár napja hullócsillagot láttam hajnalban az égen. Gyerekkorom óta ugyanazt kívánom ilyenkor: hogy boldog legyek. Tegnap pedig szembe jött velem Szabó Magda írása, aki szerint a boldogság az iszonyat üzemzavara.

Ennyire azért nem látom komornak a világot. És elkezdtem gondolkodni, vajon konkrétabban kellett volna megfogalmaznom a csillagnak a kívánságomat? Mert igazából mi a boldogság? Nem gondolom, hogy csak az lehet boldog, aki minden áldott percében megelégedettséget érez és széles mosollyal az arcán járkál. Azt sem gondolom, hogy minden nap kicsattanóan boldogok lehetünk. Azt viszont hiszem, hogy minden napunkban lehet boldogság.

És végül rájöttem, hogy annyi csillagles után végül is teljesült a kívánságom: boldog vagyok.

Boldog vagyok, mert minden nap van, aki hazavár. 
Boldog vagyok, mert van, akinek azt mondom, "életem szépsége".
Boldog vagyok, mert van, akinek felderül az arca, ha meglát.
Boldog vagyok, mert olyan életet élhetek, amilyenről kislány koromban álmodtam.
Boldog vagyok, mert van mosatlan a konyhában, és ez azt jelenti, van mit enni és van kire főzni.
Boldog vagyok, hogy hetente többször mosok, mert azt jelenti, van ruhám és olyan élvezetes dolgokat csinálok, amik örömmel töltenek el, miközben a ruhámat összemocskolják. 
Boldog vagyok, mert amikor nem is vagyok boldog, van, aki meghallgat és újra boldoggá simítja a lelkem.

Hogy a boldogság az iszonyat üzemzavara lenne? Nem. A boldogság a mindennapok csodája.

Hajlamosak vagyunk egy szakítás után önmagunkban keresni a hibát. Ami nem rossz, hiszen minden szakításhoz két ember kell, nem lehet csak a másikra kenni minden rosszat. De nem lehet mindenért önmagunkat hibáztatni sem.

Sokáig minden napomban felbukkant a kérdés, vajon miért nem voltam elég, vajon a többi barátnője miért jobb, mint én (nem tudok róluk múlt időben beszélni, mert hiába házasodott meg belőlük legalább 2, a mindennapok részei voltak, mert keresték egymást állandóan). 

Aztán végigfuttattam magamban a racionális érveket. Andi szép és okos, mégis T. hosszú időn át csalta mással. Mónika szép, most már vezető beosztásban van, tehát azért föld ostoba nem lehet, róla meg minden szörnyűséget állított, hogy bolond, elmebeteg. Persze azért tudott nyígni utána, hogy ő volt a katarzis, meg a "lerúgta a ház tetejét", de azért borzalmas mérgező elmebetegnek állította be. Igen, minden józan ember érzi az ellentmondást. Aztán jött Éva, aki pár hónap alatt már nála lakott, eltartatta magát, külföldi utakat kapott. És soha egy hangos szó nem volt közöttük. A lány egyszerű, mint a faék (nem én állítom, mindenki más), a közös ismerőseik sem értették, miért vannak együtt, hiszen Éva annyira alatta állt minden szinten, nem tudtak beszélgetni kb semmiről. És mégis, működött a kapcsolat. Más kérdés, mit mondott róla is, de azért közel 8 évig éltek együtt és nem iparkodott kilépni a kapcsolatból, amiről később azt állította, már az elején tudta, hogy tévedés. 

És akkor átnézve ezeket az érveket, rájöttem: nem én voltam túl kevés. Ő túl kevés hozzám. Hiszen minden értelmes barátnőjét vagy megcsalta, vagy elmebetegnek állította be, de az, aki sötét, mint az éj, azzal tökéletes harmóniában élte az életét. Nyilván, hiszen Éva nem kérdez, nem von le következtetéseket, van, mint egy páfrány, mellette nem kellett virítani, változni, jobbá válni, küzdeni bármiért, fejlődni. Mert az ő szintjéhez T. mindig is magasabban lesz, még a legrosszabb napjain is.

Azt hiszem, ez a kulcs. Hogy a viszonyítási alapot kell megvizsgálni. Ha valaki a langyos vizet szereti, az nem fog veled a forróban boldogan üldögélni. És ezzel nincsen semmi gond. Ettől te még nem leszel kevés, és ő sem lesz kevés - de mindenkit a saját szintjén, a saját környezetében kell vizsgálni. 

Ha én állandóan küzdök azért, hogy jobbá váljak, meggyógyítsam magamban, amit meg kell, folyton figyelem önmagam és a világra adott reakcióimat elemzem, másnak meg fáj a tükörbe nézés is, akkor ott nem lehet boldog egy kapcsolat. Sosem tudnám elfogadni, hogy valaki megelégszik a középszerűséggel és folytonos tagadásban él, ahogy ő sem fog sosem elfogadni a sérüléseimmel. A képlet ennyire egyszerű. Más tóban kell keresni.

Lomtalanításkor előkerültek rég elfeledett képek. Elkészültek, megkezdettek, de soha be nem fejezettek. És azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon a lelkünkben miért nem csinálunk olykor lomtalanítást. Hiszen ki tudjuk dobni a rég nem használt táskát, amiről már pereg a műbőr, de valami sosem volt ábránd miatt még ragaszkodtunk hozzá a szekrény hátuljára dugva.

Ahogy a képeim szenvedélyét és színét néztem, eltűnődtem, hová tűnnek belőlünk az évek során az álmok, a vágyak. Vajon a kislány, aki balerina akart lenni, hova temette el magában a vágyat, mire felnőtt? Hogyan és miért mondunk le a színeinkről, a szenvedélyeinkről? Odaadjuk a felnőtt létnek? Esetleg hazug barátoknak, csaló társaknak, elnyomó főnököknek? Engedjük, hogy a "nem vagy elég jó", a "hozzá se kezdj, mert úgy sem fog sikerülni", a "ne vágyj már ilyen nagy dolgokra", a "tudd, hol a határ", a "nehogy már azt hidd, hogy különb vagy", a "nem vagy te olyan okos", a "nem vagy te különleges", az "annyit se fogsz elérni, mint az anyád/apád", a "nézzél már tükörbe" túlharsogja a dallamot a szívünkben? 

Nem lenne itt az ideje, hogy a lelkünk zugaiból kihordjuk a szemetet? A feladott álmok hamvait, a múlt egykor volt fontos szereplőit, akik árnyakként huhogják, nem vagyunk elég jók, régvolt barátokat, szülőket, tanárokat, szerelmeket, akiket stigmaként, bőrünkre tapadva hurcoltunk tovább a mindennapok pókhálós nyomorából. Visszük őket, de minek? Miért menekítsük át a fájdalmat a holnap be nem mocskolt napjára? 

Dobd ki a megakadt gramofont, ami miatt az ereid már a véreddel együtt szállítják, hogy te csak egy sérült roncs vagy. Vedd elő a színeket. A vágyakat. Az álmokat. Öltözz beléjük! És a csendben újra meghallod majd a dallamot, amit a lelked dúdol.

Elengedni azt jelenti, hogy tisztességesen istenveledet mondtunk, és végre nyugodtan távolról nézlek időnként, anélkül, hogy benne lélegeznék az életedben. Annyit jelent, hogy nem ragaszkodom többé. Önként és megélt fájdalom nélkül teszem le az életszakaszt, ami ajándékként jutott nekünk.

Elengedni fájdalommal jár. Kínkeserves vajúdással, lázban fetrengéssel. Meg kell szülni a múltunk elvetélt torzszülöttjét, meg kell szabadulni tőle. Olyan, mint a tisztítótűz, aminek a legvégén végre megtisztulva, megmosakodva nyithatok ki új ajtókat.

Ülünk csendben, a zokogó némaságot csak a ventilátor zúgása töri meg rendületlenül. Minden a régi, mintha semmi sem tudná megváltoztatni a megrekedt életet.

Nézem, ahogy lélegzik, néha megrándul az orra, rebben egyet a szempillája. A sejtjeit tüzelő kiolthatatlan erő hullámzik a bőre alatt. A visszafogott fenevad. 

Odakuporodom mellé, és nem tudom megállni, hogy a szememből kicsorduljon a könny. Felszakad a szívemből a kérdés, amelyet már oly régóta hurcolok magammal: lehet engem szeretni egyáltalán?

Napok óta zakatol bennem megállíthatatlan gőzmozdonyként a gondolat, hogy valami nagyon nagy baj van velem. Engem nem lehet szeretni. Nincs mit szeretni bennem. Ragozhatom még a magyar nyelv csodálatos fordulataival, de a lényeg ugyanaz. Szerethetetlen vagyok.

Lelkem templomának falára csapódnak a szavak: "boldogtalan voltam melletted", "minden nap aggódni kellett, hogy valamit felhozol", "minden nap rossz volt veled", "unom a sérüléseidet", "nekem erre nincsen szükségem", "nincs közöd ahhoz". Eszembe villan, hogyan néztek le, mert azt mondtam, boldoggá tud tenni, ha az ágynemű illik a szobához, hogy szeretem a limonádé filmeket és hogy két nap alatt olvasok ki egy háromrészes könyvet a munkám elvégzése mellett is, bár a konyhámban ott a mosatlan - amire felhívják a figyelmet minden adandó alkalommal. Én Pascalt idézek, ő sportolót, de furcsállja, hogy sosem akartam művészfilmet nézni vele - mindezt olyan hangon, mintha a ganét szedtem volna ki épp a disznók alól (amit amúgy minden fintorgás nélkül megtennék). 

Flippergolyóként pattognak bennem a gondolatok, és nem, és nem, és nem tudok rájönni, miért vagyok én ennyire rossz. És vajon tényleg rossz vagyok? Tényleg nincs bennem semmi szerethető? Tényleg nem tudok semmit se adni a másiknak, csak rosszat?

Végigfolyik a könny az arcomon. Lesz valaha, aki szeretni tud majd engem is úgy, ahogy vagyok? - suttogom.

Erre felemeli a fejét, ráteszi a kezét az összekulcsolt kezemre, a szemembe néz. Csak néz és néz. Majd végignyalja az arcom, a kezeim. 

A lényével válaszol. És én sem tehetek mást. Ez vagyok. Ennyi vagyok. De neki éppen elég.