Oly sok mindent kellene bevallanom. Éppen ezért leginkább kerülöm a párbeszédet önmagammal. Halogatni, szőnyeg alá söpörni mindig egyszerűbb a dolgokat. 

A napokban megkérdezték tőlem, mi az életcélom, amire én gondolkodás nélkül rávágtam: boldog lenni. Azóta persze nem hagy nyugodni a kérdés, valójában ez cél-e vagy csak eszköz, útitárs az élet sodrásában, vagy végállomás. Azt hiszem, kicsit minden igaz.

Ma ahogy sétáltunk Wilsonnal, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy rét közepén állunk, a teljes némaságban és egyedüllétben. Csak ő volt és én, és valami olyan béke és hála szállt meg, amelyet még Hemingway sem tudna jellemezni. Nem érdekelt, hogy mocskos a ruhám, zilált a hajam, a vizes földön ülve viháncoltam életem örök szerelmével. Mert akkor, abban a tökéletesen örök pillanatban csak ő volt és én és a biztos tudat, hogy mi bizony szeretjük egymást.

Beteg (nincs hónap, hogy nyugodt lehetnék), de az enyém. És minden nyűgjével, bajával, fáradtságával minden idegsejtem legutolsó rezdüléséig az enyém. Ezt tüzes késsel a szívembe vésték, és nincs isteni és emberi akarat, ami ezen bárhogy is változtathatna.

És igen, amikor hajnal 3-kor újrakötözöm, kenem és csókolom, mindig eszembe jut, hogy engem félre dobtak, mert "sérült vagyok". És mindig újra és újra fellobban bennem a düh, hogy de az igaz érzelmek és igaz emberek odaállnak melléd a bajban is és nem a sérüléseid ELLENÉRE szeretnek, hanem a sérüléseid miatt. Mert így vagy az, aki vagy, kitörölhetetlenül és megmásíthatatlanul az egyetlen, akiért érdemes odaállni és kisimítani a szívedből a repedéseket.

Azt hiszem, az igaz szerelmeket hosszan kell gyászolni. Minden nap belehalni kicsit, minden nap hazudni magunknak, hogy elmúlt, már nem számít, minden nap megfogadni, hogy többé nem leszünk szánalmasak. Minden este úgy lefeküdni, hogy "most már elég lesz", minden reggel azt mantrázni, hogy ez lesz az a nap, amikor már minden mindegy.

És minden nap rá kell döbbenni: nem akarok úgy élni, hogy már minden mindegy. Igenis, érezni akarom a fájdalmat, mert ez jelenti azt, hogy egyszer szerettem, mindenem odaadva, igazán és szívből, lemeztelenedve és megszégyenülve, de szerettem. 

Kintsugi. A japánok arannyal vonják be a töréseket és repedéseket. Hát büszkén vállalom, hogy az én szívemen is rengeteg repedés fut végig. Mindegyik egy-egy harcom jelképe. Annak jelképe, hogy TÚLÉLTEM. Túléltem az alkoholista apám; a drogos-alkoholista, szó szerint az életemre törő testvérem; az anyám, aki soha nem látott engem, mert mindene a testvérem volt, ezért sem érzelmeket, se figyelmet nem kaptam; az érzelmileg a jégnél is hidegebb nagyanyám. Szerelmet, aki azt mondta, szégyell engem, mert meghíztam; még nagyobb szerelmet, aki a hátam mögött az unokatestvéremmel dugott; az (eddig) igaz szerelmet, aki mindig mást választott helyettem, mert "unja a sérüléseim". Túléltem betegségeket, magamra maradást, meghalni vágyást, önutálatot, annak a bizonyosságnak az érzését, hogy engem nem lehet szeretni, hogy én sosem leszek elég senkinek. 

Túléltem. És most aranyban szikrázik a szívem.