Lomtalanításkor előkerültek rég elfeledett képek. Elkészültek, megkezdettek, de soha be nem fejezettek. És azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon a lelkünkben miért nem csinálunk olykor lomtalanítást. Hiszen ki tudjuk dobni a rég nem használt táskát, amiről már pereg a műbőr, de valami sosem volt ábránd miatt még ragaszkodtunk hozzá a szekrény hátuljára dugva.

Ahogy a képeim szenvedélyét és színét néztem, eltűnődtem, hová tűnnek belőlünk az évek során az álmok, a vágyak. Vajon a kislány, aki balerina akart lenni, hova temette el magában a vágyat, mire felnőtt? Hogyan és miért mondunk le a színeinkről, a szenvedélyeinkről? Odaadjuk a felnőtt létnek? Esetleg hazug barátoknak, csaló társaknak, elnyomó főnököknek? Engedjük, hogy a "nem vagy elég jó", a "hozzá se kezdj, mert úgy sem fog sikerülni", a "ne vágyj már ilyen nagy dolgokra", a "tudd, hol a határ", a "nehogy már azt hidd, hogy különb vagy", a "nem vagy te olyan okos", a "nem vagy te különleges", az "annyit se fogsz elérni, mint az anyád/apád", a "nézzél már tükörbe" túlharsogja a dallamot a szívünkben? 

Nem lenne itt az ideje, hogy a lelkünk zugaiból kihordjuk a szemetet? A feladott álmok hamvait, a múlt egykor volt fontos szereplőit, akik árnyakként huhogják, nem vagyunk elég jók, régvolt barátokat, szülőket, tanárokat, szerelmeket, akiket stigmaként, bőrünkre tapadva hurcoltunk tovább a mindennapok pókhálós nyomorából. Visszük őket, de minek? Miért menekítsük át a fájdalmat a holnap be nem mocskolt napjára? 

Dobd ki a megakadt gramofont, ami miatt az ereid már a véreddel együtt szállítják, hogy te csak egy sérült roncs vagy. Vedd elő a színeket. A vágyakat. Az álmokat. Öltözz beléjük! És a csendben újra meghallod majd a dallamot, amit a lelked dúdol.