- Unom a sérüléseidet! - vágta az arcomba. Csak bámultam a sötétségbe, a szívem elvétette az ütemet, nehéz csönd ülte meg a világom. A mi történetünk akkor, ezzel ért véget.

Eddig azt hittem, Gorkij lesz számomra a húsbavágó befejezések mestere, de jött ő és megtudtam, milyen, amikor szikével nyiszatolják a dobogó szívem.

Csak bámulsz a sötétbe és igyekszed visszanyelni a könnyeid, amelyek már nem is a szemedből akarnak hullani. A lelked zokog. Egy pillanat alatt ismét az a kislány vagy, aki remeg, hogy szeresse valaki, aki nyújtogatja a karjait, vegye fel valaki, ölelje magához, suttogja azt a fülébe, szereti és nem lesz ezentúl semmi baj.

De csak a semmit markolod. A rémület hideg párája rátelepszik a bőrödre, bevon, nem ereszt. Egyedül vagy.

És jönnek a hangok a fejedben, hogy miért vártál mást? Veled lenni csak szenvedés, nem érsz semmit, hát sérült vagy, nem látod? Kinek kell egy ilyen ócska portéka?

És mantraként pörög és pörög a kérdés az agyadban: hát tényleg ennyire nem lehet engem szeretni? Hogy nincs semmi, ami szép lehetne bennem? Nem érnek semmit a tenyerembe írt üzenetek, a szívem rebbenése, a remény csillogása a szememben?

Hát ennyire semmi vagyok?

Nem tudom már visszanyelni a könnyeket, végigfolynak az arcomon. Történeteket mesélnek. Ahogy minden egyes seb is a szívemen és a testemen.

Azok a sérülések, amelyeket te annyira utálsz bennem, formáltak azzá, aki lettem. Azzá a lánnyá, aki elindult egyedül a világ ellen, mert nem akarta elhinni, hogy csak annyira viheti, amennyit az arcába vágnak. Azzá a lánnyá, aki a zaklatások, fenyegetések ellenére is felkelt nap nap után és azt álmodta, hogy egy nap minden tökéletes lesz. Azzá a lánnyá, aki hisz abban, hogy minden ember csodálatos a maga módján, mindenkiben ott rejlik a szikra, és bátorítani kell, hogy felragyoghasson.

Ezek a sérülések azonban olykor-olykor felfakadnak és zokogni kezd bennem a kislány, akit sose szerettek. Azt hittem, te képes leszel majd a karjaidba venni és megölelni.

De vajon elvárhatjuk ezt egy olyan embertől, aki hidegen az arcunkba tudja mondani, unja a sérüléseinket? Mennyire kell kegyetlennek, üresnek és emberileg oly kicsinek lenni ahhoz, hogy ezt bárki szemébe odavágjuk?

Fájdalom van bennem. És könnyek. Igazából bocsánatot kellene kérnem. Mert tévedtem. Többnek hittem, mint ami rejtőzött benne.

Minden történetnek vége lesz egyszer.

Csak azt tudnám, hova megy a szerelem meghalni?

Néha úgy vág mellbe a magány, hogy nem kapok levegőt sem. Szorít a mellkasom és azonnal könnyek gyűlnek a szemembe.

Nézem az esti város álmos párolgását. Magukba fordulnak az utcák, halványan imbolyognak a fények. És egymáshoz simulnak a testek. És végigsimít a kéz az arcon, csókot lehelnek csukódó pillákra.

Én meg csak állok a csendben, a kihunyó világot lesem ismeretlenek ablaka előtt. És arra gondolok, milyen magányos is lehet az árva. És csak nézem, nézem az ablakot, és azt kívánom, egyszer másnak is fontosak legyenek a tenyeremben halkan változó vonalak. A pillám rebbenése. Az álom mesgyéjén kifújt levegő, mely sóhaj, ima, hála és kérés egyszerre.

Még reggel is ott állok az ablak előtt. Megérint az ébredő város zaja. És újra dobogni kezd a szív. Belégzés. Kilégzés. Babumm. Belégzés. Kilégzés. Babumm. Belégzés...

Mindent zárójelbe tettél bennem.

Utalni akarok egy régi mondatomra, hogy én éppen a hibáid miatt szeretlek, de elakad a számban a hang. Mert zárójelbe tetted. Negatív előjellel. Azt mondtad, minden hazugság volt és én nem is tudok szeretni.

Hazugsággá negáltad az egész múltam.

Minden érzésem összegyűrted és az út szélére dobtad.

Kár, hogy ott van a szívem is összegyűrve.

Itt az ősz. Majd az eső semmivé simítja.

Miért rejtjük el a sebeinket, a hegeinket? Miért szégyelljük?

Folyton dugdosom a kezeimet, inkább ökölbe zárom, hogy senki ne lássa az olykor véresre rágott ujjaim. Csúnyák. Megkockáztatom, hogy undorítóak is. De csak azt a történetet mesélik el, hogy ember vagyok. Tipródó. Esendő. És folyton harcoló.

Nem tudom, ez valóban megnyugtat-e, vagy tudat alatt a kezem miatt azt érzem, van mibe kapaszkodnom. Mintha egy tudattalan mantra lenne, hogy ez is elmúlik.

Hogy ronda? Igen. De ez a szakadt kis bőrdarab, ez a kis körömszilánk is arról beszél, hogy győztem. Egy kérdést megválaszoltam lényemmel.

Azt mondják, mondd meg, ki vagy. Mutasd meg a teljes valódat. De lehet ennél többet és nagyobbat kérni?

Őszinte leszek. Fogalmam sincs, ki vagyok. 

Olykor felébredek és azt hiszem, tudom. Aztán újradefiniálom önmagam. Minden áldott nap. Vagy hagyom a fenébe és csak úgy vagyok. Mint egy báb, aki gondolatok és érzelmek nélkül libeg a cérnaszálon. Lengedezem életem szelében.

Hogy ki vagyok?
Csak reménykedem, hogy egyszer megtalálom önmagam.

Mindenki megérdemli, hogy megtalálják.