Néha úgy vág mellbe a magány, hogy nem kapok levegőt sem. Szorít a mellkasom és azonnal könnyek gyűlnek a szemembe.

Nézem az esti város álmos párolgását. Magukba fordulnak az utcák, halványan imbolyognak a fények. És egymáshoz simulnak a testek. És végigsimít a kéz az arcon, csókot lehelnek csukódó pillákra.

Én meg csak állok a csendben, a kihunyó világot lesem ismeretlenek ablaka előtt. És arra gondolok, milyen magányos is lehet az árva. És csak nézem, nézem az ablakot, és azt kívánom, egyszer másnak is fontosak legyenek a tenyeremben halkan változó vonalak. A pillám rebbenése. Az álom mesgyéjén kifújt levegő, mely sóhaj, ima, hála és kérés egyszerre.

Még reggel is ott állok az ablak előtt. Megérint az ébredő város zaja. És újra dobogni kezd a szív. Belégzés. Kilégzés. Babumm. Belégzés. Kilégzés. Babumm. Belégzés...