Miért rejtjük el a sebeinket, a hegeinket? Miért szégyelljük?

Folyton dugdosom a kezeimet, inkább ökölbe zárom, hogy senki ne lássa az olykor véresre rágott ujjaim. Csúnyák. Megkockáztatom, hogy undorítóak is. De csak azt a történetet mesélik el, hogy ember vagyok. Tipródó. Esendő. És folyton harcoló.

Nem tudom, ez valóban megnyugtat-e, vagy tudat alatt a kezem miatt azt érzem, van mibe kapaszkodnom. Mintha egy tudattalan mantra lenne, hogy ez is elmúlik.

Hogy ronda? Igen. De ez a szakadt kis bőrdarab, ez a kis körömszilánk is arról beszél, hogy győztem. Egy kérdést megválaszoltam lényemmel.