- Unom a sérüléseidet! - vágta az arcomba. Csak bámultam a sötétségbe, a szívem elvétette az ütemet, nehéz csönd ülte meg a világom. A mi történetünk akkor, ezzel ért véget.

Eddig azt hittem, Gorkij lesz számomra a húsbavágó befejezések mestere, de jött ő és megtudtam, milyen, amikor szikével nyiszatolják a dobogó szívem.

Csak bámulsz a sötétbe és igyekszed visszanyelni a könnyeid, amelyek már nem is a szemedből akarnak hullani. A lelked zokog. Egy pillanat alatt ismét az a kislány vagy, aki remeg, hogy szeresse valaki, aki nyújtogatja a karjait, vegye fel valaki, ölelje magához, suttogja azt a fülébe, szereti és nem lesz ezentúl semmi baj.

De csak a semmit markolod. A rémület hideg párája rátelepszik a bőrödre, bevon, nem ereszt. Egyedül vagy.

És jönnek a hangok a fejedben, hogy miért vártál mást? Veled lenni csak szenvedés, nem érsz semmit, hát sérült vagy, nem látod? Kinek kell egy ilyen ócska portéka?

És mantraként pörög és pörög a kérdés az agyadban: hát tényleg ennyire nem lehet engem szeretni? Hogy nincs semmi, ami szép lehetne bennem? Nem érnek semmit a tenyerembe írt üzenetek, a szívem rebbenése, a remény csillogása a szememben?

Hát ennyire semmi vagyok?

Nem tudom már visszanyelni a könnyeket, végigfolynak az arcomon. Történeteket mesélnek. Ahogy minden egyes seb is a szívemen és a testemen.

Azok a sérülések, amelyeket te annyira utálsz bennem, formáltak azzá, aki lettem. Azzá a lánnyá, aki elindult egyedül a világ ellen, mert nem akarta elhinni, hogy csak annyira viheti, amennyit az arcába vágnak. Azzá a lánnyá, aki a zaklatások, fenyegetések ellenére is felkelt nap nap után és azt álmodta, hogy egy nap minden tökéletes lesz. Azzá a lánnyá, aki hisz abban, hogy minden ember csodálatos a maga módján, mindenkiben ott rejlik a szikra, és bátorítani kell, hogy felragyoghasson.

Ezek a sérülések azonban olykor-olykor felfakadnak és zokogni kezd bennem a kislány, akit sose szerettek. Azt hittem, te képes leszel majd a karjaidba venni és megölelni.

De vajon elvárhatjuk ezt egy olyan embertől, aki hidegen az arcunkba tudja mondani, unja a sérüléseinket? Mennyire kell kegyetlennek, üresnek és emberileg oly kicsinek lenni ahhoz, hogy ezt bárki szemébe odavágjuk?

Fájdalom van bennem. És könnyek. Igazából bocsánatot kellene kérnem. Mert tévedtem. Többnek hittem, mint ami rejtőzött benne.

Minden történetnek vége lesz egyszer.

Csak azt tudnám, hova megy a szerelem meghalni?