Ülünk csendben, a zokogó némaságot csak a ventilátor zúgása töri meg rendületlenül. Minden a régi, mintha semmi sem tudná megváltoztatni a megrekedt életet.

Nézem, ahogy lélegzik, néha megrándul az orra, rebben egyet a szempillája. A sejtjeit tüzelő kiolthatatlan erő hullámzik a bőre alatt. A visszafogott fenevad. 

Odakuporodom mellé, és nem tudom megállni, hogy a szememből kicsorduljon a könny. Felszakad a szívemből a kérdés, amelyet már oly régóta hurcolok magammal: lehet engem szeretni egyáltalán?

Napok óta zakatol bennem megállíthatatlan gőzmozdonyként a gondolat, hogy valami nagyon nagy baj van velem. Engem nem lehet szeretni. Nincs mit szeretni bennem. Ragozhatom még a magyar nyelv csodálatos fordulataival, de a lényeg ugyanaz. Szerethetetlen vagyok.

Lelkem templomának falára csapódnak a szavak: "boldogtalan voltam melletted", "minden nap aggódni kellett, hogy valamit felhozol", "minden nap rossz volt veled", "unom a sérüléseidet", "nekem erre nincsen szükségem", "nincs közöd ahhoz". Eszembe villan, hogyan néztek le, mert azt mondtam, boldoggá tud tenni, ha az ágynemű illik a szobához, hogy szeretem a limonádé filmeket és hogy két nap alatt olvasok ki egy háromrészes könyvet a munkám elvégzése mellett is, bár a konyhámban ott a mosatlan - amire felhívják a figyelmet minden adandó alkalommal. Én Pascalt idézek, ő sportolót, de furcsállja, hogy sosem akartam művészfilmet nézni vele - mindezt olyan hangon, mintha a ganét szedtem volna ki épp a disznók alól (amit amúgy minden fintorgás nélkül megtennék). 

Flippergolyóként pattognak bennem a gondolatok, és nem, és nem, és nem tudok rájönni, miért vagyok én ennyire rossz. És vajon tényleg rossz vagyok? Tényleg nincs bennem semmi szerethető? Tényleg nem tudok semmit se adni a másiknak, csak rosszat?

Végigfolyik a könny az arcomon. Lesz valaha, aki szeretni tud majd engem is úgy, ahogy vagyok? - suttogom.

Erre felemeli a fejét, ráteszi a kezét az összekulcsolt kezemre, a szemembe néz. Csak néz és néz. Majd végignyalja az arcom, a kezeim. 

A lényével válaszol. És én sem tehetek mást. Ez vagyok. Ennyi vagyok. De neki éppen elég.