Hajlamosak vagyunk egy szakítás után önmagunkban keresni a hibát. Ami nem rossz, hiszen minden szakításhoz két ember kell, nem lehet csak a másikra kenni minden rosszat. De nem lehet mindenért önmagunkat hibáztatni sem.

Sokáig minden napomban felbukkant a kérdés, vajon miért nem voltam elég, vajon a többi barátnője miért jobb, mint én (nem tudok róluk múlt időben beszélni, mert hiába házasodott meg belőlük legalább 2, a mindennapok részei voltak, mert keresték egymást állandóan). 

Aztán végigfuttattam magamban a racionális érveket. Andi szép és okos, mégis T. hosszú időn át csalta mással. Mónika szép, most már vezető beosztásban van, tehát azért föld ostoba nem lehet, róla meg minden szörnyűséget állított, hogy bolond, elmebeteg. Persze azért tudott nyígni utána, hogy ő volt a katarzis, meg a "lerúgta a ház tetejét", de azért borzalmas mérgező elmebetegnek állította be. Igen, minden józan ember érzi az ellentmondást. Aztán jött Éva, aki pár hónap alatt már nála lakott, eltartatta magát, külföldi utakat kapott. És soha egy hangos szó nem volt közöttük. A lány egyszerű, mint a faék (nem én állítom, mindenki más), a közös ismerőseik sem értették, miért vannak együtt, hiszen Éva annyira alatta állt minden szinten, nem tudtak beszélgetni kb semmiről. És mégis, működött a kapcsolat. Más kérdés, mit mondott róla is, de azért közel 8 évig éltek együtt és nem iparkodott kilépni a kapcsolatból, amiről később azt állította, már az elején tudta, hogy tévedés. 

És akkor átnézve ezeket az érveket, rájöttem: nem én voltam túl kevés. Ő túl kevés hozzám. Hiszen minden értelmes barátnőjét vagy megcsalta, vagy elmebetegnek állította be, de az, aki sötét, mint az éj, azzal tökéletes harmóniában élte az életét. Nyilván, hiszen Éva nem kérdez, nem von le következtetéseket, van, mint egy páfrány, mellette nem kellett virítani, változni, jobbá válni, küzdeni bármiért, fejlődni. Mert az ő szintjéhez T. mindig is magasabban lesz, még a legrosszabb napjain is.

Azt hiszem, ez a kulcs. Hogy a viszonyítási alapot kell megvizsgálni. Ha valaki a langyos vizet szereti, az nem fog veled a forróban boldogan üldögélni. És ezzel nincsen semmi gond. Ettől te még nem leszel kevés, és ő sem lesz kevés - de mindenkit a saját szintjén, a saját környezetében kell vizsgálni. 

Ha én állandóan küzdök azért, hogy jobbá váljak, meggyógyítsam magamban, amit meg kell, folyton figyelem önmagam és a világra adott reakcióimat elemzem, másnak meg fáj a tükörbe nézés is, akkor ott nem lehet boldog egy kapcsolat. Sosem tudnám elfogadni, hogy valaki megelégszik a középszerűséggel és folytonos tagadásban él, ahogy ő sem fog sosem elfogadni a sérüléseimmel. A képlet ennyire egyszerű. Más tóban kell keresni.