Pár napja hullócsillagot láttam hajnalban az égen. Gyerekkorom óta ugyanazt kívánom ilyenkor: hogy boldog legyek. Tegnap pedig szembe jött velem Szabó Magda írása, aki szerint a boldogság az iszonyat üzemzavara.

Ennyire azért nem látom komornak a világot. És elkezdtem gondolkodni, vajon konkrétabban kellett volna megfogalmaznom a csillagnak a kívánságomat? Mert igazából mi a boldogság? Nem gondolom, hogy csak az lehet boldog, aki minden áldott percében megelégedettséget érez és széles mosollyal az arcán járkál. Azt sem gondolom, hogy minden nap kicsattanóan boldogok lehetünk. Azt viszont hiszem, hogy minden napunkban lehet boldogság.

És végül rájöttem, hogy annyi csillagles után végül is teljesült a kívánságom: boldog vagyok.

Boldog vagyok, mert minden nap van, aki hazavár. 
Boldog vagyok, mert van, akinek azt mondom, "életem szépsége".
Boldog vagyok, mert van, akinek felderül az arca, ha meglát.
Boldog vagyok, mert olyan életet élhetek, amilyenről kislány koromban álmodtam.
Boldog vagyok, mert van mosatlan a konyhában, és ez azt jelenti, van mit enni és van kire főzni.
Boldog vagyok, hogy hetente többször mosok, mert azt jelenti, van ruhám és olyan élvezetes dolgokat csinálok, amik örömmel töltenek el, miközben a ruhámat összemocskolják. 
Boldog vagyok, mert amikor nem is vagyok boldog, van, aki meghallgat és újra boldoggá simítja a lelkem.

Hogy a boldogság az iszonyat üzemzavara lenne? Nem. A boldogság a mindennapok csodája.