Elmúlt.

Egyszer csak fekszel az ágyban, és átfut rajtad a szó borzongató ereje: elmúlt. Keresed magadban az indulatokat, teszteled magad, mondván, "visszament Évához", de már nincs a gyomorszorító érzés. Elmúlt. Most már azt mondod, jól tette, vele legalább boldog lesz.

Nemrégiben olvastam valahol, hogy az elengedés akkor történik meg, amikor a közös életetek filmjét már megelégedéssel tudod végignézni. Nem haraggal, nem fájdalommal. És nagyon sokáig vártam erre. Nem is arra, hogy a megelégedés jöjjön, hanem hogy egyáltalán a szép dolgok tudjanak pörögni az agyamban. Mert nem voltak szép emlékeim. 

Csak az volt, hogy ne fotózzam Párizsban, mert róla Éva éppen elég képet csinált. Vagy a levelek, amiket Mónikának írt, hogy őt csakis Mónika érdekelné, mert számára ő a biztonság, a katarzis és a vágy. (Ez utóbbi még mindig rettenetesen fáj, pedig ekkor még nem is az én párom volt)

Elmúlt. És ezzel együtt megjött a bizonyosság, hogy mi nem tudtuk jól szeretni a másikat. Tegnap este a régi telefonomban böngésztem a képeket, és van egy-kettő üzenetváltás abból az időből, amikor még csak ismerkedtünk. És szíven ütött a kérdés, vajon hova tűnt az a könnyedség, a huncutság, az utalgatások, a játékosság a kapcsolatból. Az üzenetek olvasása közben szinte éreztem a napsugarat, az örömöt, ami áradt azokból az üzenetekből, és bár megmaradtunk volna annak a játékos fiúnak és annak a bohókás kislánynak, akik azokban az üzenetekben voltunk.

De mindent bemocskoltunk. Nem tudott teljes szívével engem választani, amiért én igyekeztem büntetni. Ideig-óráig voltunk boldogok, mert a volt női folyton ott ültek a vállunkon. A dunaparti randinkon Éva hívta. A közös filmnézés közben Andi kereste. Az estébe nyúló beszélgetés közben Mónika hívta a lánybúcsújáról. Sosem voltam csak én. Sosem választott igazán engem.

De én se szerettem jól. Azt is olvastam, hogy aki jól szeret, az a másik legnagyobb rajongója. Aki veled együtt örül a sikereidnek, drukkol és inspirál. Egy ideig ezt szerintem jól csináltam. Aztán a célban elbuktam. Kiadták a könyvét, és a bemutatóra elhívott. De az az egész nap el volt átkozva. Elvitt a rendezvényre, majd ott hagyott egyedül ülni egy asztalnál. Nem mutatott be senkinek, nem engedte, hogy ott álljak mellette. Mondjuk ki, leültette Babyt a sarokba. És engem ez végtelenül megalázott. Még ha nem is ismersz senkit a teremben, biodíszletként csak ott állhattál volna a párod mellett. Ha engedte volna... De nem engedte.

De akkor, aznap este neki kellett volna örülni. Hogy lépett egy nagyot, maradandót alkotott és talán kitárt más ajtókat is. És bár az ő egója ne sértette volna az enyémet... Nem tudtam akkor jól szeretni.

Mondjuk ő se volt sose az én rajongóm, szerinte nem munka, amit csinálok, csak Ctrl+C, Ctrl+V, ennyire degradált, ennyi voltam én neki. Kár, hogy ebből kapja ő a fizetését...

Az elengedés akkor történik, amikor megelégedéssel tudod nézni életetek filmjét. De az igazság az, hogy vannak olyan filmek, amik csontig hatolóan fájnak. És nincs ezzel sem semmi baj. Vannak rossz kapcsolatok. És ilyeneknél nem kell szépíteni a múltat. Hanem ki kell mondani: ez egy rossz, bántó és megalázó kapcsolat volt. Szar embert választottam ki a tengerből. Előfordult már ilyen másokkal is. És velem is. Nem szabad tovább mentegetni sem őt, sem önmagunkat. Ez nem egy "de jó is lehetett volna" kapcsolat volt. 

Nem. Ez egy nagyon jó lecke volt. Átadtam magam életemben először teljesen, minden sérülést, minden hibát felfedve. Ő megrettent attól, amit látott. Nem volt elég erős ahhoz, hogy mellettem maradjon a gyógyulás során. Hát keresni kell valaki mást, aki képes lesz a kezemet fogni.

Elmúlt. És végre szabad vagyok.